Zenekar

9. rész: 2010, a változások éve

Mióta készülök, hogy elmondjam nektek szerelmünk, a Sic Transit rockzenekar tavalyi évének történetét... És eleddig nem sikerült hozzáfognom. Nem sikerült, mert nehéz erről az évről beszélni. Nehéz, mert ezúttal nem csak pozitív dolgok történtek a zenekarral.

Eddigi pályafutásunk során ugyanis folyamatosan haladtunk előre. Még ha lassan is, de mindig előre. 2010-ben némiképp helyben jártunk - és talán ezzel a legnehezebb szembenézni, ezt a legnehezebb kimondani. Pláne úgy, hogy ne bántsunk meg olyanokat, akik ma is a barátaink, de az általuk képviselt álláspontban látjuk a helybenjárás okát.

Az idei évhez hasonlóan a tavalyi is tavasz elején kezdődött. Először is februárban a Hír TV Paletta című műsorában szerepeltünk, majd márciusban a Lánchíd Rádió vendégei voltunk, így mindjárt média szereplésekkel kezdődött az év. De az első koncertre sem kellett sokáig várni: a március 15-i nemzeti ünnephez kapcsolódóan 14-én Tatán, másnap pedig Kisbéren adtunk koncertet, mindkét városban az ünnepi műsor részeként.

Ünneplésben egyébként korábban sem volt hiány: karitatív menedzserünk, Maya, a haiti földrengés szenvedéseinek enyhítésére indított magyar orvosexpedíció tagjaként Bátorságért Érdemrend kitüntetést kapott februárban. A második világháború óta ő volt az első nő Magyarországon, aki ilyen megtiszteltetésben részesült. Határtalanul büszkék voltunk rá akkor is, és még most is azok vagyunk.

A koncertek sorozata egy áprilisi fellépéssel folytatódott a KMB zenekar Keleti Pályaudvaron található klubjában. Arról a buliról a zenekaron belül uralkodó hangulat miatt elég vegyes érzéseink vannak, de erről majd később. Lényeg a lényeg: ez a hangulat is hozzájárult ahhoz, hogy mazochista, minden tehetségkutatón induló énünket legyőzve (meggyőzve?) nem indultunk a Megasztáron.

Májusban sikerült színpadra lépnünk a határon túl is: magyar népdal szállt Párkány főterén, a maroknyi, lelkes közönség legnagyobb megelégedésére. Nem voltak velünk ilyen elégedettek a Neo FM-en futó Káosz Rádió hallgatói, pedig igen sok barátunkat megmozgattuk, hogy sms-ben szavazzanak ránk. Hiába: a Káosz Fesztiválra így nem jutottunk be.

Elmentünk inkább a Szentgyörgymezei Olvasókörbe koncertezni: az anyatej világnapja alkalmából rendezett jótékonysági buli bevételét a Védőnői Szolgálatnak ajánlottuk fel. Az Olvasókör igazgatójával, Polgár Józseffel pedig mély barátságot kötöttünk. Jelenleg éppen azon ötletelünk, hogyan segíthetnénk munkájukat a szülővárosunkban kialakult áldatlan gazdasági helyzetben...

Szóval újabb jótékonysági koncertnek nézünk elébe, de az ilyen rendezvényeken való fellépés amúgy sem áll távol tőlünk: az árvízkárosultak megsegítésére júniusban a Hajógyári Szigeten rendezett SOS, Magyarország! koncerten is ott voltunk és elnyertük a közönség tetszését. Mivel a koncert -ahogy az árvíz is jött: váratlanul- szerveződött, Norbi éppen jól megérdemelt szabadságát töltötte, így vendégzenész játszott a helyén, Sárosi Attila barátunk személyében. Ekkor még nem sejtettük, hogy rangja hamarosan változni fog...

A nyár ismét esztergomi színpadon talált bennünket: július 4-én este a Széchenyi-téren adtunk jól sikerült koncertet, miközben Pesten, a Sportarénában Mark Knopfler lépett fel... Szóval némi csúsztatással elmondhatjuk, hogy együtt játszottunk a Dire Straits legendás frontemberével. :-) Ekkora élményt pedig ki kellett pihenni, elvonultunk hát szabadságra.

Augusztus 8-án ugyanazon a színpadon folytattuk, ahol abbahagytuk: Esztergomban. Akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz az utolsó koncertünk abban a felállásban, noha azt már tudtuk, hogy Norbitól és Pistitől szeptemberben elválnak útjaink. Fura volt így játszani... S hogy miért is alakultak ekképpen dolgaink?

Pisti és Norbi mindketten kiváló zenészek. A hosszú, gyakorlással, tanulással telt évek során szerzett tudásukat, teljesen természetes módon, kamatoztatni szerették volna a koncertek során - nem csak szellemi-zenei, anyagi értelemben is. De bármennyire is jogos volt ez az igényük, a Sic Transit rockzenekar még nem tart ott, hogy minden fellépéséért pénzt kérhessen. Mi több, sokan azok közül, akik zenénket meghallva saját rendezvényeikre invitáltak bennünket, legjobb szándékuk ellenére sem tudták anyagilag is kifejezni elismerésüket. Mi, többiek pedig menni akartunk, mert nekünk a zene jelenti a kikapcsolódást a mindennapok mókuskerekéből, a lélekölő feszültségből. Még akkor is, ha ezért pénzbeli elismerés nem jár, s egyetlen jutalmunk a közönség tapsa. E világnézetünket barátaink osztani nem tudták, velünk tartani minden fellépési lehetőségünkre nem akartak, s ezért nem haladhattunk annyit előre, amennyire lehetőségünk lett volna. Ez a belső feszültség pedig a nyár végére kenyértöréshez vezetett: barátsággal váltunk el.

Így történt tehát, hogy Norbi ezen a koncerten játszott utoljára a zenekar basszusgitárosaként. Ezen a fellépésen egyébként egy ősbemutatóra is sor került: végre közönség előtt is eljátszottuk (igaz, azóta sem...) a Lydiához című Horatius-vers Sebő-féle feldolgozásának rock-változatát. Mivel ez a dal duett, így vendégünk is volt, Laci jó torkú unokatestvére, Kertész Zsuzska személyében. Klassz volt...

Pistivel az utolsó fellépésre a szokásos bányásznapi koncertünkön került sor. A basszust ezen a koncerten -immáron nem vendégzenészként, hanem tagként- Sárosi Attila kezelte. Személyes közbenjárására pedig az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy egy szám erejéig együtt nyomhattuk a blues-t Lattmann Bélával, minden magyar basszusgitárosok legjobbikával. Béla természetesen nomen est omen játszott, Pisti is odatette magát még egyszer utoljára, így aztán méltóképp zárhattuk a zenekar történetének e szép fejezetét.

Négyen tehát már voltunk, de ahhoz, hogy újra egész legyen a zenekar, még egy nagyon fontos pozícióra kellett embert találni: Pisti helyét kellett méltó utóddal betölteni. Hosszabb keresgélés után szeptember végére találtuk meg a megfelelő embert e kényes feladatra. A Sic Transit rockzenekar új énekese, frontembere Orosz Robi lett. Az új tagokat októberben mutattuk be hivatalosan a honlapon, majd gőzerővel nekiláttunk velük próbálni, hiszen novemberre már ki volt tűzve az új felállás bemutatkozó koncertjének időpontja.

November 12-én tehát a szokásosnál is izgatottabban álltunk a budapesti Klub 64 színpadára, hogy aztán végül minden rendben legyen. Legalábbis annyira, amennyire egy bemutatkozó koncerten lehetséges. A kis számú, ám lelkes közönség a saját számainkat is jól fogadta, a népdalok feldolgozásait pedig együtt énekelték velünk. Az új felállás tűzkeresztsége tehát jól sikerült, már csak valami frappáns befejezés kellett az év végéhez.

Természetesen meglett ez is: az esztergomi adventi koncertsorozatban december 18-án léptünk volna színpadra, mikorra is Robi lebetegedett. Szomorú vége lett volna így az évnek, de szerencsére a szervezőknek kellett egy zenekar december 30-ra is. Így aztán a mínusz sok fokos hidegben, tetőtől talpig beöltözve, a hóborította Széchenyi-téren búcsúztunk 2010-től, régi és új barátaink társaságában. A buli végére elfogyott jó sok forralt bor, néhány termosznyi tea - de a lelkesedés nem.

Reméljük, így marad minden 2011-ben is!