Címlap

Tatai Sokadalom, avagy: ha sok a dalom

Június 17-én este fél nyolckor a Tatai Sokadalmon folytatódott a nyári turné.

Ezen a pénteki napon a színpadon nem volt minden olyan tökéletes, mint a hétfői Pannónia fesztiválos fellépés alkalmával.

 

Egyrészt ezúttal munka után, rohamtempóban érkeztünk Tatára, másrészt indulás előtt kaptuk a hírt, hogy az akusztikus dob helyett inkább az elektromossal játszunk, mert nem lesz időnk beállni.

Itt már kezdett kicsit gyanús lenni a dolog, de az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, úgyhogy inkább arra koncentráltunk, hogy minél hamarabb a színpadra pakoljuk a felszerelést. Ezúttal egy újabb, mostantól állandó darabbal bővült a cucc: végre elkészült a zenekari molinó állványa, így aztán büszkén feszítettük ki logónkat a hátunk mögött.

A technikus fiúk is igyekeztek segíteni, így aztán viszonylag hamar megdörrenthettük az erősítőket. Innen viszont belassultak a dolgok: miután egyenként végignéztük a hangszereket, a beálló nóta alatt semmit nem hallottunk a monitor hangfalakból. Ez kedvét tudja szegni a zenészembernek, pláne akkor, ha minden hangszernél külön-külön kell elmondani, hogy mindent mindenhol hallani szeretnénk. Nekünk az lenne a normális, ha ez alapból így lenne, de sajnos nem így van. Így aztán bő húsz perces küzdelembe telt, mire mi is hallottuk, hogy mit is fogunk játszani.

Ekkor bejelentették, hogy az előző program elhúzódása miatt kicsit később kell kezdenünk. Legalább volt időnk kifújni magunkat...

Aztán mikor eljött a kezdés ideje, és belefogtunk az Elmegyek, elmegyekbe, meglepetten konstatáltuk, hogy a hosszúra nyúlt beállás felesleges volt: semmi nem úgy szólt, ahogy beállítottuk. Ez a dolog egy kicsit a kedvünket szegte, de igyekeztünk fegyelmezettek maradni, hogy ez ne jöjjön le a színpadról. Talán sikerült is, mert az ismerősök-rokonok azt mondták, hogy lefelé nagyon jól szólt a buli.

Dalaink viszont, úgy tűnik, sokak voltan a hangosítóknak - erejüket minden igyekezetük ellenére meghaladta, hogy a monitorba normális hangzást adjanak vissza nekünk. A basszusgitár végig halk volt, a gitárok az első pár számban hangosak, majd teljesen némák voltak. Az elektromos dob viszont úgy visszhangzott, hogy néha nehéz volt ritmusban maradni. Száz szónak is egy a vége: játék helyett szenvedés volt a színpadon. És közben persze mindennek a mosolyok mögé rejtése, hiszen nem szerettük volna, ha a közönség ebből bármit is észrevesz. Reméljük, a körülmények ellenére jól érezte magát az a közel száz ember, aki kíváncsi volt ránk az Angolparkban. Talán így is volt, mert ahogy közeledtünk a műsor vége felé, egyre hangosabb és hosszabb tapsot kaptunk a számok végén.

Végül eltelt az egy órás műsoridő, s a szokásosnál kicsit fáradtabban hagytuk el a színpadot, de azzal a megnyugtató érzéssel, hogy mi megtettük, ami tőlünk tellett. A többi pedig nem rajtunk múlott.

Az előttünk álló hétvégén is Tatán lesz fellépésünk a Víz, Zene, Virág Fesztiválon. Jó alkalom lesz arra, hogy feledtesse velünk a mostani érzéseket.

És jó alkalom lesz arra is, hogy olyan számokat is eljátszhassunk, melyek most kimaradtak a műsorból - érdemes lesz tehát eljönni és meghallgatni bennünket...