Amikor az élmény kárpótol

Amikor egy rendezvényre a következő évben is visszahívnak, akkor érezzük azt, hogy talán valamit mégis csak jól csinálunk.

Napra pontosan egy évvel a 2018-as Hungarikum Esték zárását követően ismét meghívást kaptunk Balatonalmádiba, a Wesselényi strand előtti téren felállított színpadra.

Mikor a napi munkát követően és a melegtől is kissé elpilledve megérkeztünk a magyar tenger partjára, a szervezők nagy örömmel fogadtak bennünket. A színpadon még az előző produkció szereplői tartózkodtak, így aztán volt időnk kicsit körülnézni a hungarikumok vásárában.

A megszokott késés ezúttal sem került el bennünket, ami miatt a végén rövidebbre is kellett venni a koncert programját. A produkciók közti átszerelést a helyi hangtechnikus kollégák (kiknek munkáját innen is köszönjük) igyekeztek segíteni, de kommunikációs nehézségek miatt az első néhány szám alatt akadtak hangzásbéli problémák annak ellenére is, hogy régi kedves barátunk, Süttő Peti (neki sem tudunk elég hálásak lenni) önfeláldozóan beugrott, hogy a digitális keverőt kezelje. Mindezek ellenére a koncert rendben lement, és a közönség létszáma sem nagyon fogyatkozott meg a műsor végére.

Sőt: a Madárka, madárka közben a semmiből előtűnt néhány pár, hogy a színpadon táncoló Tonka és Attila néptánca mellett a színpad előtti területen megmutassák, hogy a rockba oltott népdalokra nem csak néptáncot, de modern táncot is el lehet járni. Köszönjük nekik is az élményt!

A rövidített műsort az Esti dal közönséggel közös éneklésével zártuk, majd lepakoltunk a színpadról, mely mellett már többen is vártak bennünket. Elsőként egy debreceni vendég kérte el az elérhetőségeinket, hogy a nála nagy tetszést arató produkciónkat meg tudja hívni a cívis városba. A zene mellett külön dícsérte néptáncosainkat, akikkel aztán közös ismerősökre is leltek a nagy magyar néptáncos családfán.

Minekután Tonka és Attila kicsit kiélvezték a jól megérdemelt dícséretet, egyik ámulatból a másikba estek, mikor egy másik család tagjai is leszólították őket a közönségből, hogy gratuláljanak. A família högytagja ott is néptáncolt, így értő szavakkal dícsérte fürge lábú tagjainkat, férjura pedig zenész lévén kompániánk hangszeres tagjainak tehetségét illette magasztaló szavakkal. A legjobban persze Robit dícsérte, az ő hangjától ugyanis teljesen el volt ragadtatva, de mi többiek is kiadós máj hizlalásban részesültünk. Nagyon jól esnek az ilyen szavak, mert –ahogy azt már korábban többször is írtuk– ilyenkor látjuk igazán, hogy van értelme és értéke annak, amit csinálunk.

És ez mindig új erőt ad – ami különösen jól jön, amikor egy hosszú munkanap utáni estén az otthonunktól másfél száz kilométerre állunk színpadra, majd nekivágunk a kocsiútnak az éjszakában hazafelé: kell ilyenkor az endorfin, hogy ne aludjunk el a volán mellett.

Aztán hogy ez már az ágyikónkban sem sikerül a hazaérkezés után, az már nem is érdekes, mert a fáradtságért kárpótol az élmény.