Sárosi Attila, akit az esztergomi anyakönyvvezető valamikor az Oroszlán jegyében kénytelen volt bejegyezni a polgári nyilvántartásba, egy olyan ember, aki nem bízik a véletlenben: inkább basszusgitárt tart a kezében, meg „olyat”. Hogy az az „olyan” pontosan mit takar, azt még az esztergomi vámosok sem merték firtatni, miután belenéztek Attila sokat látott, hősies tekintetébe.
Családi állapota szerint ugyanis Hős. Négy fiúgyermek büszke apja, ami önmagában is felér egy idegenlégiós kiképzéssel, és magyarázatot ad arra, miért húzódik vissza olyan szívesen az öt vastag húr biztonságot nyújtó dübörgése mögé.
Ami a zenét illeti, ez a hűséges társ immár több mint negyven éve kísérti. Hatévesen – vélhetően egy megmagyarázhatatlan tréfa folytán – a zeneiskolában még fuvolát nyomtak a kezébe, aminek kezdetben el sem érte a végét. Aztán jöttek a kórusok (ahol Kálmánnal is összeakadt, bár ő a tenorok között bujkált), míg végre rátért a hathúrosokra. A gimnáziumi dixielandben odáig fajult a dolog, hogy bendzsót ragadott, amivel egy bizonyos Karcsi oldalán 1983-ban szabályosan kifosztották a Soproni Diáknapok díjkészletét. (A trófeákat állítólag azóta is keresik a hatóságok.)
A főiskola alatt áttért a basszusgitárra, amíg a sorkatonai szolgálat, ez a kíméletlen intézmény, be nem szippantotta. Leszerelés után évekig a Balassa kórusba húzódott vissza, bár gyanús körülmények között megfordult egy-két Keresztúton is, sőt – és itt a csendőrök is haptákba vágják magukat – még II. János Pál pápa előtt is gitározott.
2010 forró nyarán a Sic Transit megkörnyékezte, hogy „csak helyettesítsen” egy nyaraló basszusgitárost. Attila elvállalta a megbízást. A nyaraló azóta sem tért vissza, Attila pedig azóta is ott penget, bizonyítva, hogy a zeneiparban a „rövid helyettesítés” legalább annyira végleges, mint egy szibériai száműzetés.