Jászberényi Károly, akit a dorogi szülészet egy fagyos január 17-i napon bocsátott gyanútlan útjára, a bandában a dobok mögé sáncolja el magát. Ez a legbiztonságosabb pozíció egy olyan ember számára, aki szeret tisztes távolságból, módszeresen püfölni dolgokat, miközben vasmarokkal diktálja a tempót a többieknek.
Családi állapotát tekintve nős, és két gyermek édesapja, de a beavatottak pontosan tudják, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa, egy zseniálisan felépített társadalmi álca része.
Figyeljék csak a fedősztorit: hivatalosan egy iskolát igazgat (ahol vélhetően már kiskorban elkezdi a rajongók beszervezését), képviselőként forgatja a lapokat a helyi politikában, egy televíziós műsort is szerkesztett (amivel nyilván a tömegeket manipulálta), mindezek tetejébe pedig „vőfélykedett”, ami a csoportos, szervezett mulatozások irányításának legalizált formája. És ha mindez még nem adna elég okot a gyanakvásra, váltig állítja, hogy a családját sem hanyagolja el.
A zenéhez fűződő viszonya a távol-keleti bölcsek zavarba ejtő logikáját idézi: szerinte a muzsika „egyik fülén be, a másikon is...” – ami egyértelműen arra utal, hogy a hangok valahol a kettő között rekednek meg, hogy ott lelki táplálékként és mennyei mannaként funkcionáljanak, mielőtt a dobverőkön keresztül kitörnének.